Magába foglalt a rebbenés mentes mámor
kiakasztott száradó bőrökre hullott a vágytól
még nedves emlékezet,
ahogy az élvezet
elhagyott köveken, mint jelzőtüzek
fekete mocskos lények
csurranó keserűség
könnyeikéntpereg a cseppfolyós idő.
A végtelen még elérhető.
Elhamvadt az utolsó simítás
álomba csusszant vitánk
megoldásra talál, mint hőkezelt idegen
oly tartós a hidegen
tartott eszméletlenné lett kapcsolat.
Málladozó vakolat
csupán
a sírás
húrjait pengető máz a bőr felett
repedt
mosolyba bújtatott alázat nélkül
dühtől kékült
szitok szélére szorult száj.
Tudod, hisz azért teszed, mert fáj
az asztalra csapódó tenyér
nyomán kelt csattanásra mért
üres csend.
Fojtott szó, észrevétlen
lopódzik közénk valami megfoghatatlan
titkos viszonyban nedvesre rágott hétköznap.
Csak nézlek.
Még érezlek
magamban,
hallhatatlan
lényem vigyáz rezzenéstelen
kifeszített szárnyak közé merevített
utolsó elmentett nevetésed hangjaira.
Lábadozó érzelem kel útra
lázzal varrt múlandóság szélén
sündörög a féltékenység.
Hiányzol. Egyre csak kimúlt emlékeket
kotornak fel éber képek
a búcsúk elhamarkodott pillanataiból
vagy a könnyesre ébredt álmok alól,
de nem segít semmi. Mert
dühödben vesztem el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése