Miért kell?

Időben elcsomagolt koszlott szavak
közé kotlott a szitokból csikart
élni akarás. Papírra vetett álmok
vetítik vissza a jövőt, holnapok
lesznek egy mozdulattal
tegnappá, hirtelen hűlt arccal
olvasom
a megsárgult oldalon
felejtett múlandóság
lejegyzett vallomását.
Hangosan ásít az unalom
lopott napokon
nevet a megkeseredett hit
tervezni valamit,
hogy a felsőbb akarat
tegyen próbára, falakat
döntő
erő
nélküli csendes áradást.
Miért kell minden lépés után
hátrálni kettőt?
A tudat felnőtt
feladatához, mégis.
Miért kell félni,
miért nem érinthetlek
amikor akarom? Miért féltelek
saját magamtól?
Mert egyszer meggyötörtelek. Álomból
riadt ajándék a pillanat,
a most. Államat
válladnak támasztott ferde
képzeletbe
ihletett csönd zárja szoros
szögre. Áporodott
múlandóság ritkítja a percet,
vitatja boldogságom jogossá tett
létét. Hunyt szemekkel szorítom
magamba tudatom, s a bukó
szót fojtom, mert sebezne.
Elfordítom hát kiordított valóm, öledbe
hajtva megfeszülő ereimből szivárgó
szüntelen rianásom.