Öregszem

Valami öreg arcot növeszt rám az idő
és én eltűnök a ráncok mögött -
hozzád bújok
hogy emlékezzem fiatalságom illatát.
Nincs vita. A megidézett holnap sem kiált
-Hé! Adj ennem mielőtt kiszögezel!-csendben tűri minden mozdulatunk.
Szomjas voltam. Megszokásból nyúlt
a kéz, nyitott, öntött, zárt és emelt.
Mégis. Furcsa íz ült szám szélére
és a peremre száradt mondat
lassan hervadt
és lett az enyészeté. Néha még
gondolok rá. Szeretném
rádcsókolni azt a titkos szót!
Talán dacosabbnak kellett volna lenni!
Makacsul erőltetni,
hogy kibukjanak
a gondolatok, hogy igenis maradj,
maradj velem míg ki nem sírod utolsó könnyed!
Látod? Olyasmin kesergek
megint
ami nincs.
Elmorzsolt jelenek
peregnek
szempillám végéről minden pillantásban.
Elvesztem. Pedig akartam
jobb, hűbb, okosabb társad lenni.
Akartam kenyérre kenni
a kisimított reggelt,
kávéba mérni a szerelmet
és várni haza…
Még várlak haza.