Mert én...

Mert én láttam ahogy a nyálasra rágott nád rezeg
nyakló nélküli élvezet
vet a dalnak véget,
muzsikus,
ki játszol életem hangszerén
csak fújod a nótát és én
csak járom
a táncom
ritmustalan éjszakán is…
Megfelelt szavak, szitok, kín
alázat alá söpört söpredék
őrszobán a csekély fény -
új szerelem készülődik.
Csak rezeg a nád
szaxofontól rezes éjszakák
aranyba vésett hangok
a sarokban a gondok most öntudatlanok.
Mosdatlan reggellel rontott rám a nap
végtelenbe nyúló, elveszíthető dac
harap kezembe, ahogy nyúlok
varázslatért, igézet kéne, átok
a bajra elűzni a zajban fogant
ritmust, mely homlokom alatt
dübörög…
alkoholban hömpölyög
az imádott feledés…
Nyűgös a remény
rossz nap viszolyog,
értelmetlen motyog
párnámra dőlt
hűtlen szeretőm az idő!
- Mert én egy percre elengedtem magam.
Szétfolyó csápok végére a semmi
mögött oly erősen ragad a VAN
hogy a felsértett bőr kezd újra érezni!
Megégett pikkelyek fojtó szaga
ténfereg ruhacafatokat szórva a földre
és a sors! Összetekeredett árnyék csak
lilás vacogássá erőltetve a semmi. Te…
milyen jó volna ha
lenne van a semmiben
volna lesz a
valamiben
ha nem tévedne
a lehetetlen
s lehetne tévedés
a leheletnyiben… -
mert én Idő akarok lenni.
Saját döntéstől fogant,
kezed alatt
mívesedett, hajlékony
örvénybe fordult lobbanékony
ujjaidtól formált
a pillanatba szakadó láng,
megkövült mégis fortyogó
a miértektől lázadó
kezedbe simuló, életet termő
vén idő…-
Mert engem elemészt az elmélázó,
időtálló képzelgés. Fájón
mar a
sav
sós könnyek közül
vörösbe szűkült
szemet. Emléked
csak mozzanat, feléled
a múlt, tinédzser testében dúlt
hormon és egyensúly.
Kiszámított röppályán indított
gondolat pusztított
lelkemre sivárságot.
Kincs? Elraboltad. Mint lányságom,
kihűlt folt a megszáradt takarón
de én őrzöm. Múltból szakadt pillanat
ragadta meg karomat
és szorít a verseid elé.
Olvasnom kell, muszáj! Feléd
hajol a könyörület angyala…
adj neki
inni…