Kívántam a tavaszt.
Hittem, hogy a fény szélén
felejtetett lázam
enyhül ha múlik a sötét,
számon időző szemed oltja szomjam.
Aztán érkezett az új hír
másé vagy
a tartalom a régi
önkéntes rabságban
gyűrt varázs – lebegni
álom szélén,
ébren vigyázni halk sóhajt
meggondolatlan kérés
ahogy elnagyolt randevúban
kavarog a tejszínhabos kávé…
ócska kellékek megbeszélt szerelemhez
kiterített kártyák fölött
fájdalomhoz görnyedt
testem jósol jövőt
neked…
Akartalak.
Önzőn, hitetlenül
csak magamnak
és nem vettem észre, hogy belül
ajkadnak
szó ellen szitok feszül
és a felelőtlen játékok!
A hiába írt fejben maradt levelek
minden felejtésre pazarolt
elharapott csendesítő perc
mögött elhagyott énem kuporog…
pedig igazán csak szomjas vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése