Kisemmizett emlékezet
végletekig gyötört álmok
takargattak, látod
mélykék szárnyakkal az éjjel
borított rám hideg paplant
nyirkos láz öltöztetett
aztán fölém telepedett
a reménnyel virrasztott hajnal
- majd -
tegnap felhívtalak és
mint rég
nevetett a telefonban
a hang,
és újra megborzongott
bennem az elnyomott
a majdnem
teljesen
kitörölt
nő...
Mindig beléd szeretek.
Mindig jobban. A sejtjeimbe
kódoltad ezt az érzést
és míg lüktet bennem a vér
nem szabadulhatok.
A szádra vágyom.
Hogy mondd, hogy szidj,
hogy levegőm vedd, hívj
és harapd bőrömre jeled,
hogy egy percre mindennek vége legyen!
Messze vagy
és én pusztítom magam.
Elérhetetlen vágyak vég nélkül
csábítanak, ellehetetlenült
hétköznapokat szaggat az álomtalan éj.
Tegnap ünnep volt. Még
mindig hallom
fülemben cseng hangod,
nevetésed adja
vérem vörösét.
Emlékszel?
Volt közöttünk valami végzetes
és azóta is, ha csak gondolatban
simítasz
leszünk újra eggyé...
még nem szoktam meg miként
élhetnék önálló alkalmi életet.
Nélküled
tudod, ízetlen a hajnali kávé
és a cigaretta is csak elparázslik, kék
füst mentén kanyarulatba
csavarva
felejti elhasznált lehem
és hiába is szépítem
nem tudok nélküled létezni!
Leküzdhetném a félelmeim
de a magányosra gyűrt éjszakák
felemésztenek. Mostanság
túl sokat ábrándozok
elszalasztott
múltbéli lehetséges történeteken
és azt vettem észre, megöregedtem!
Már nem akarok hosszan sliccelt szoknyát
vagy tűsarkú fölött kecses bokát
csak szárnyaimat akarom.
Tűztől vörös vérző tollakon
térdepelve kérni újra, hogy ölelj...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése