Van és Volt

 

Mint mikor a fák törzsén kisimulnak a ráncok,
s ujjaim évgyűrűkbe szorulva várnak
valami fékevesztett menekülést, könnyebbült álmok
kínálta lehed, ahogy a sorok közt bújnak
arcokká formált betűk, gyűrődnek a mondatok
mert eléd kell fektetnem a szavakat.
Én még láthattam, még akartam a világot
megmásítani, ösztönt tiportam sárba
ésszel ébredtem, s figyeltem a lángot
mint hunyt a fény látóhatáron, égő alkonyat.
Sebesre rágott szélek, szorult szitok
a feledésre ítélt elme, az iszonyat
pecsételte múlt, mind-mind egyetlen változó
egymásra írt egyenletekben, matt
fekete írás, barnult papíron idő marta folt
elém öntött lelkedből kotort fájó szavad,
úgy szeretnélek szeretni! Mindegy volt
mit akartam, lehunyt szem mögött magad
maradtál, soroltál korlátok közé, barátok
címke kabátom bélésébe… hagytam.
Közelséged melegébe fércelt egyszerű ok,
megmagyarázni mindent, égve hagyni lázam,
hogy téged melegen tartson
mert tékozlón méred magad másoknak!
Csendben várlak, még hagyom,
hogy bújj, bújj mellém ha mostoha
a Van, s csak csendes ölemben pihentet a Volt…