Bánat szitál a lelkembe
majd megül, mint a novemberi köd.
A lehetőséget akartam becsapni nem
sejtve milyen banális félreértés ötölt
a szándék mögött, csalt félóra beszélgetés
ölelés búcsúzóul, mint jó, mint barát.
Készenlétben néhány bók az útra - hétvégén
tervezett néhányszáz-pillanatnyi utazás
és persze hosszúra nyúlt míg simítottad
a hátam szótlan, hogy remegve maradjon
köztünk a bizonytalan. Ha akarom látlak
még - nézd, a betűket piszkálom
mert hiába fészkel ölemben a türelem
szürkére zilált percek ontják az álmokat
gyűrődés közé - ismeretlen arc a tükörben
meredten nézi a hajnalban riadt
üres vágyakat. Tudom, ígértem ezerszer
és hidd el, kényszer a nyugalom!
Csitítom a lüktetést mikor újra ébred
bennem, de néha meg akarom
élni mindazt, mit csak a képzelet nyújthat -
emlékből testemre igazított randevú
folyóillatú örökre tervezett perc, lábam
öledben és azok a meghasonult
beszélgetések! Felköhögött sértődés ébreszt
keserű szavakat próbál öblíteni hidegével a víz
rekedt torkomban ízetlen tréfa csupán vérem.
Nyakamba csorgott álmomban csókod míg
fogvatartottad szememben a fényt, s most
ébren öreg arcomból csak egy idegen figyel.
Hideg riadalom a csend, alszik a látnok
ki álmokban üzent
véresre rágott szám színezi mosdó fehérjét
távoli utcák duruzsolják az égre lassan
a nappalok furcsa piszkos kékjét,
míg én kimondatlan szavakkal várlak.
