Lassan lehetetlenre képzelem a jövőt
átaludt, ámított napokba préselem kezdődő
fejfájás takarására, tompult érzékek
nyúlnak végig bőrömön és már nem
akarom, hogy felfedd titkaid.
Találtam egy mosolyt. Kitakart vágyait
szemérmetlenül mutogatja az ősz -
sárga levelek szülik belém vörös
széleikkel a szerelmet, ráncos fonákon
csontosodott nyél kapaszkodik tört ágon
míg cibálja a szél, hogy majd a csendben
adja fel harcát és hulljon avarnak léptem
alá - felzaklatva a szunnyadni készülő utakat.
Néha nem tudom miért is feszegetem a tudat
és lét kérdéseit, miért keresem származásom
csillagporos kanyarokban és miért akarok
annyira különbözni, miért kellenek szárnyak
hiszen iszonyodom a magastól! Hiába
lépek toporgássá sűrűsödik a távolság - haldokló
tömegben ring alattam megtaposott
nyugalmam. Néha nem vagyok semmi.
Névtelenül, szürkén létezem nem ad inni
a képzelet csak hagy sodortatni seszín ködökön,
hogy megtalálhassam végre saját tüzem, öröklött
vitáim között kitapogathassam kezed.
Hiányzol - elcsépelt szó egy túlgyorsult világban, mégsem
mondhatom másképp, lelkemre fonnyadt
igaza és szűkölve tépem szűkre szabott időmben korhadt
ölelését, nyugalmad húznám magamra, tested melegét
remegi szám - fázik a lelkem nélküled.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése