Kőkeresztre feszített véletlen a
lelkeken áttűnő valóság,
mint szorosan követő árnyék
kullog mögöttem
az Igével tört kenyér és csont
teaillatú gondolatok elvont figyelme,
szétkergetett betűk acsarkodva viszik
gondjaimat - tőled el messze síkra
hol már nem talál utat a józan ész.
Befedett hiányérzet lelt nyugalmat
benned és én hálás vagyok, édeskés
hangodba vetett hitem lám gyógyult,
halálosan nélkülözhetetlen gyengédség
virágillat töredéke jár érzéki táncot húnyt
szemhéj mögött, gyakorlatias vágy kér
testedből ízelítőt, hagyd! Szám közébe
csordult kín felelőtlen pillanatnyi gyötrelem
gáttalan halálos sérüléssel jelöli tulajdonát
felfeszített ereimen, tanácstalan üres gondolat
verődik homlokom falának, baljós lángolás hűl
repedezett nyomorba míg ébren várom a hajnalt.
Testetlen járom az utcákat, felsejlő vásár
forgataga nyeli el villanó szemeid és sodor magától
visszfényű gyermeki pillantást. Lerombolt szentély
a test szenvedélyed súlya alatt nyög minden emlék
bebörtönzött kívánság falhoz láncolt nyüszítéssel
kúszik lábaid elé, hogy rúgj vagy simíts billogot.
Lejegyzett hangjegyek őrzik ittfelejtett hangod.
Elvakít valami tiszta gyengédség, fehér fénybe
von illatod és már nem akarok anyaggá lenni
csak lebegni szótlan a semmiben.
Kérni már nem akarok és a szükség sem kísért.
Álmodom, kőkereszten végtelen.
