Kőkeresztre feszített véletlen

Kőkeresztre feszített véletlen a 

lelkeken áttűnő valóság,

mint szorosan követő árnyék

kullog mögöttem

az Igével tört kenyér és csont

teaillatú gondolatok elvont figyelme,

szétkergetett betűk acsarkodva viszik

gondjaimat - tőled el messze síkra

hol már nem talál utat a józan ész.

Befedett hiányérzet lelt nyugalmat

benned és én hálás vagyok, édeskés

hangodba vetett hitem lám gyógyult,

halálosan nélkülözhetetlen  gyengédség

virágillat töredéke jár érzéki táncot húnyt

szemhéj mögött, gyakorlatias vágy kér

testedből ízelítőt, hagyd!  Szám közébe

csordult kín felelőtlen pillanatnyi gyötrelem

gáttalan halálos sérüléssel jelöli tulajdonát

felfeszített ereimen, tanácstalan üres gondolat

verődik homlokom falának, baljós lángolás hűl

repedezett nyomorba míg ébren várom a hajnalt.

Testetlen járom az utcákat, felsejlő vásár

forgataga nyeli el villanó szemeid és sodor magától

visszfényű gyermeki pillantást. Lerombolt szentély

a test szenvedélyed súlya alatt nyög minden emlék

bebörtönzött kívánság falhoz láncolt nyüszítéssel

kúszik lábaid elé, hogy rúgj vagy simíts billogot.

Lejegyzett hangjegyek őrzik ittfelejtett hangod.

Elvakít valami tiszta gyengédség, fehér fénybe

von illatod és már nem akarok anyaggá lenni

csak lebegni szótlan a semmiben.

Kérni már nem akarok és a szükség sem kísért.

Álmodom, kőkereszten végtelen.