Igen. Megfoghattam volna a kezed
amikor hideg verítékedet görcsölted
az új csempére. Valóban magamhoz
ölelhettem volna öklendező vacogásod
minden más-napon. Mosolyra
húzott száddal szívtad
vérem,
szépen kértem
adj néha levegőt de egy legyintés
és szorítottál újra magad alá.
Felnőttem a gondolathoz. Vasalást
nem igénylő ingekkel töltöttem
fel polcod, minden zokninak kerestem
párt és tizenkét évünket gyűrtem dobozokba.
Kétfelől vastag ragasztószalag
benne zsákok, ne kapjon levegőt…
Azután irány az állomás, már nem pöfög gőzt
a döcögés, egyenes párhuzamosokon
vár végre a szabadulás. Titkos látomásokon
keresztül hányszor éltem meg
más és más illatba csomagolva remegve
hagyott szökésem! Titkos új.
Oxigénnel teli. Fények közé sújt
az éjszakák ritmusa, választott
láthatatlan barátok. Mert élni jó…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése