Épp valami kitörni készülő viharból
kanyarítottál ki magadnak.
Néztelek ártatlanul, mocsoktól
matt feketén, de nem gondolhattad
komolyanhogy megszelídíthetsz…
már épp kezdtem szőni gubómat,
hisz idő kell
a szárnyaknak,
telni színnel kékkel, pirossal.
Megkettőzött hévvel aggattál
súlyos szavakat bokámra
és én hiába vágytam a szelet, hiába várt
felhők felett kék égen varázslat
a bogok egyre gyűltek, alázat
nélküli vad vicsorgássá maszatolt gúnyt
szűkölt szitokba szorult ajkam
míg véresre mart ujjam tétován nyúlt
bilincseim közé vert diadalodba
mert én lerágom lábam
ha kell…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése