Pusztítom magam
Lassan.
Az álmok és a vágyak
még lebegtetik lehetőségét a jobbnak
önálló élet,
szerető mellett
ébredő új reggelek esélyeit.
Ugyanakkor még megvédik
elszánt kudarcaim a múltat
és sejtszinten öl minden kacat
mit melletted tartogattam a jövőre.
Csak fél szál cigaretta
jut ma izzó pokolra
ujjaim és szám közt - hosszú út
mégis egy lépéssel közelebb jut
hozzám egy régvolt ismerős: az elmúlás.
Nem félek tőle. Mindig volt, mindig várt
és meg is kap
majd
ha eljön az ideje.
Hogy siettetem?
Talán.
Tartalékolom a magány
édesre hizlalt perceit -
melletted szedegettem , hisz
sosem voltál számomra elérhető
hiába döntötted mögém az időt
támasztékul, csak várattál
és szorított markod, csábításmentes
környezetben
új, tőled kapott ruhám az unalom!
Elég volt!
Menni akarok így vagy úgy
feltúrt
utakon átverekedve magam
szegényebb napokon harcolva
szelet kenyérért
rohanni ájult éjszakákért,
hogy önzetlen szeressenek!
Hiányzik az az egyszervolt érzelem,
keskeny arcú szeretőbe vetett hitem, álmom
ahogy szavai csókoltak szájon
minden elfúló sóhaj után,
a felszakadt könnyek sietős éjszakán
titkos találkák, zegzugos parkok
ködös rakpartok,
kávéba kevergetett minden indulat,
telefonba fojtott keserű tudat
a felismerés: mit veszíthetek!
Hiányzik, hiányzik az életem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése