Megtaposott emlék

részegült időben felejtett énem

hadakozik kisírt múlandóságért

- vagyok, ha kellek… tudni vélem

a miértek lácrafűzött végtelenségét

miért épp a mi nyakunkba

aggatta az éj, de biztos nem lehetek

hisz a végzetünk végén kong a hang

a kizsigerelt toldalék miértek…

- karmazsinba fordított kiordított szavak
- most - megfakultak, lassan nyelte a feledés
és amit elhallgattunk, néma panasz
emelkedett beszéd, hitvány agyba vés
eret a feszült akarás, tenni! Milyen
védtelen és csekély a tudat hogy lássa
mi előtte térdepel maga a megvehetetlen,
az álomból szőtt, az ideális mása…
tekeregnek csak a gondolatok
kacs-karingók a kacsók körött
üvöltenek a kézelőre fércelt monogramok
között felejtett fehér közök
s én csak hajtom a betűket elmémből
kikönyörülve a rágott szavakat
harmincháromszor őrölt
apróra darált érzelem magvakat.
A helyzet? Változatlan nyűg
a hétköznapban felejtett
ünnep a kikerülhetetlen élvezet, a bűn
édes ölében töltött percek…
párkányra könyökölt közös éjszakák
kiterítve száradnak sárga lepedőn
felejtett foltokban. Gyűrt magány
térdepel a sarokban, mily felemelő
a tudat, emlékszel még a hegy illatára
mert illata volt ahogy a jéghideg karcolás
végigszántotta tüdőnk, az ablakra lehelt pára
keretbe vonta a csillagok fényét, titkolózás
a világ elől bújt percek egymásban, feledve
a reggelbe tépő rianást, a hajnalt, az utat haza.
Haza? A kilométerek kezedbe szorították kezemet
és valahol útközben, elveszítettem a hangomat.
Évezredek csöndje hullott közénk
megkérgesedett mondatok untatták az elkövetkezőt
nincstelen pillanatok szórták elmém
titkos álmaiba a vágyak végtelenbe vesző
képeit. Hiányzol és hiába hímezem a szavakat
arannyal, hiába körmölök verseket az égre
hiába nézegetem csésze mélyét a jövőm zaccal
kikent alján csak hallgat, mint ajkad, résre
nyílt varázslat, türelmetlen figyelem hogyan csordul
a végtelenbe a sorsom végére köpött pont
vagy csak vessző, lélegzetért még koldul
elmém egy újabb esélyt, még hagyod…?