Folyók vizére

Az együtt töltött

percek között

csak vegetál a lét.

Mezítelen tested tüzét

nem enyhíthetem tovább

szavakkal, hidak lábainál

mindig reszketve nézek fel

korlátokra lépett  elfojtott

lélegzet, s mélyben fodrozott

víz távolságra - egy perc csupán

mégis maga az örökkévalóság -

látni

falevél tested zuhanni

nem akarom.

Elvettem tőled

a lehetőséget,

hogy önfejűn ítélkezz sorsodról.

Van beleszólásom!

Mert hozzám is tartoztál

egy rebbenésnyi éjszakán

belém öltötted lelked.

És én hagytam, mert

jó volt megfürödni

húnytszemű tested hangjaiban míg

fel nem szárította a falakról

lefolyó

időt a hajnal.

Sokszor csak utólag vesszük észre,

hogy jelentéktelennek hitt fogaskerekek

nélkül megáll a világ,

s nem nyílik az ajtó, melyen a felirat: Menyország...

Magamra akartam venni minden bűnöd

és fájdalommal kitakart húsom küzdött

a fertőzés ellen

- szerelemmel -

próbáltalak óvni mikor szavakkal

építettem köréd új álmokkal

fércelt valóságot.

Szeretőd is voltam, csókok

peremre szorult ízével

higítottam véred

és feledtettem a hétköznapok

keserűre rágott

gondjait. Akartam, hogy élj!

Hogy enyém legyél,

s ha itt vagy

a pillanat

legyen

ünnep.

Lassan kész vagyok.

Lélekben csupaszon

várlak,

hogy felöltöztess vágyaiddal.

Szavakból függőt, érintésből láncot

viselek, s hordom magamon.

Igékből virágot fonok hajamba,

s hagyom, hogy szárnyaimba

kapaszkodva emeljen

a remény míg ájult zuhanás után

el nem nyel a hidak lábát

tajtékkal simogató folyó...