Krónika - avagy egy kis utómunka a Kézirathoz

Érdekes volt a tegnap este. Valami közösség félét próbáltunk létrehozni de a rengeteg fal ami körülveszi az embert nehezen omlik le. Talán nem volt elég fáradt a társaság, talán még túl új ez a fajta együttlét így nem csoda, hogy a tartózkodás, az óvatoskodás minden formáját meg lehetett tapasztalni ebben az apró csoportban. Misztikus mégis oly egyszerű és természetes dolgokról beszélgettünk. Gyakorlatilag viselkedésformáink alapját próbáltuk magyarázni az energia nézőpontjából. Mitől működik és mitől nem két ember között a kommunikáció  vagy bármely alapvető emberi kapcsolat? Mitől lesz valaki szimpatikus, mitől utálunk már első látásra?  Egy kis fizikát csempészve a gondolatok közé, az anyag  - így az emberi test és lélek - rezgésében kerestük a magyarázatot.

Egy csordához akarunk tartozni mégis mindenki óvatos volt. Próbálta felmérni az erőviszonyokat, titkos kis manipulatív impulzusokat küldve mások felé. Láthatatlan, ezernyi síkon futó beszélgetések történtek bele a pillanatba, fejekben leélt lehetséges párbeszédeket teremtett mindenki a maga valósága köré. Ki hogyan álmodik? Ki mit álmodik? Miért szükségesek az álmok?

Ragaszkodom hozzájuk. Azt is mondtad az álmaimban élek. Igen, talán igazad van ezért sem tudom elfogadni a korlátaimat. Ugyanazon a fizikai törvényektől mentes világra törekszem a veled közös életemben, mint az álmaiban. Szeretném megmutatni neked az arcaimat, a szárnyaimat, a tökéletesre fejlesztett átalakulási technikámat miképp leszek párduc, sólyom, egyszerű tűz... Én sem vagyok mentes a rossztól. Befolyásollak akár tetszik akár nem és én is próbálgatom rajtad, ahogy a többieken is, működnek-e az ösztöneim? Terelgetlek és egy egyszerű kérdéssel apró csoportot hozunk létre a társaságon belül kirekesztve a többiek érdekeit. Párbeszéd alakul ki, hármas-négyes tagolódással. Minden figyelmem erre összpontosul, a szavak mögött az érzelmeket keresem. Az mindig őszintébb, mint a jól megfogalmazott gondolat. Érdekes a nyelvünk, leheletnyi árnyalatok a szavak játékában és máris valami véresen komoly történet közepén találjuk magunkat. Tegnap kipróbáltam rajtatok érzelmeim nagy részét. Figyeltem ahogy kiütközik a megvetés, ahogy a figyelem koncentrálódik,  ahogy öncélú viselkedésem lassan kikristályosodik némely elmében és ahogy páran beleélik magukat az adott szituációba. Érdektelenek és távolságtartók is voltak közöttünk. Kitárt lélekkel mégis egy lépés távolságból figyeltem az általam teremtett helyzetet. Magyaráztunk és magyarázkodtunk. Egyenes voltam veled, ahogy a csoport minden tagjával. Ez egyesek számára rémisztő. Ha valaki csak magadért néz a szemedbe és nincsenek szándékai csak épp befogadni téged, akkor is keresel mögöttes, rosszindulatot feltételező gondolatot. Lélekben meztelenre vetkőzve mutattam magam, sokan szemérmesen visszakoztak mások a maguk által teremtett világukon át sem látva hallgatták a beszélgetést. Mindenki vonatkoztat. Magára. Párhuzamokat keres és von az én és az ő élete között. Ez természetes. Hiszen te is én vagyok. Befogadlak és egy percre megállítalak. Megfürdetlek a magam valóságában és álomvilágaiban egyszerre. Akarom, hogy változtassak rajtad. Hogy lásd, mivé lehetsz az érzéseim, az érzelmeim által. Aztán te döntöd el, merre is indulsz tovább. A részem vagy de én hagyom hidd, önálló identitásként élheted az életed. Hatással vagyunk egymásra. Véletlen a találkozásunk is. Nyíltan álltam eléd szabadon hagyva minden láthatatlan felületet, ereimet kínálva feléd lásd, nem félek és nem támadok. Ösztönös magabiztossággal hagytam, hogy kutass bennem. Talán találtál is valamit… Azután összekapva magamat szoros burokban léptem utcára.