Kézirat - utómunka

Sejtszinten kódolt múlt, jelen és jövő emlékképeit vélem felfedezni a sorok között. Mintha én írtam volna valamikor réges-rég, mintha csak feleleveníteném újra a szavakat. Arra  a következtetésre jutottam, hogy Te is én vagyok és mint jó tudatalatti próbálsz rávezetni a helyes útra. Talán az idő sürget, talán csak meguntad a várakozást. Hiszen már nem lubickolok a saját képzeletem teremtette környezetemben. Valami elromlott és valószínűleg úgy láttad itt az idő, hogy finoman rávezess, változtatni kell. Könyveket, új ismerősöket sodorsz elém, szinte felbukom a figyelmeztető táblákban. Tudatossá teszed tudatalattim jelzéseit.  Meg kell még győznöm magam, hogy felkészültem a nagy ugrásra. Meg tudom csinálni. Megfelelő méretű lélegzet kell és az első lépés.

Kitagadhatnám magam a régi családomból és álmodhatnék egy újat. Miért a kifejezés? Talán csak álmodom a világot! Nézd minden nap ugyanazon tudat néz vissza a tükörből. A sorozatos kudarcok  integetnek: változni, változtatni kell! Megcsömörlött éjszakák figurázzák ki az  álom-ébrenlét határán születő gondolatokat. Le kell rázni a megszokásokat, a dogmák és felesleges szabályozók kötelékeit.

Minden ember valami csodában, a Krisztus előtt írt jövőlátó kéziratokra vágyik. Én is olvasom a könyveket, pedig tudom valószínűleg ezek is hasonló asztalokon születnek, mint az enyém. De az embernek, a földhözragadt tudatnak kell a csomagolás, kell a csoda , a misztikum. Persze mindig van ellentábor, mindig van rögtön és azonnal, szinte fanatikusan elfogadó réteg, csoportosulás. Azt hiszem ez a lényeg. A CSOPORT. Keresni a hasonlók társaságát, szégyenkezés és a fogyatékosságok elrejtése nélkül. Egy hullámhosszon vagyunk – mondod és valóban, szinte azonosra lassul a lélegzetvételünk ahogy hallgatjuk Őt, amint a mi egyszerű nyelvünkre fordítja, világossá teszi a már amúgy is belénk kódolt tudatot.  Tegnap előadáson voltam.  A földre ültem a többiek mellé. Ülhettem volna székre is de tiszteletlenségnek éreztem volna ha az én fejem egymagasságba került volna a tanítóéval.  Hallgattam és próbáltam magamra vonatkoztatni az elmondottakat. Először csak a tudatlanok kíváncsiságával, aztán az összefüggések felismerése után  egyre mohóbban és akkor döbbentem rá, a vita kedvéért figyelek olyan feszülten. Hogy megdönthessem a téziseit, a számok és az ego egymásra gyakorolt vonzása, a kölcsönhatások miértjeibe vetett hit és a logika terén elszenvedett vereségek tanulságaként ráolvashassam, ez így önmagában nem igaz! Mert minden szám tartalmazott magában, felismertem a hiányosságaim ugyanúgy, mint az erények közé sorolt tulajdonságaim. A számok tartalmaztak engem és én magamban hordoztam a számokat. Egyszerű szimbiózis.  Nem voltam, nem vagyok besorolható egyetlen szám bűvkörébe.

Mindig azt vártam, hogy mások oldják meg a problémáim, adjanak kulcsot titkos kapukhoz. Közben pedig egyszerűen nem vettem észre, hogy a megoldások félmondatokban, kirakatok felirataiban, az álmok moziján keresztül  érkeznek.  Lusta voltam és a teremtőm elnézte nekem. Eddig. Most tornyosuló hullámokat figyelek minden nap, de még mindig szemlélődök, hiszen csak nőnek és nem akarnak összecsapni felettem.  Gondolataim és az elém sodort emberek késztetnek arra, hogy simára dörzsölt deszkát készítsek magamnak és meglovagoljam ezeket a hullámokat, a csúcsra törjek ahelyett, hogy hagynám magam alájuk gyűrni.  Nem tépelődök. Nem rágom a szám szélét és bár nem tudom mennyi időm is van, úgy gondolom a sűrűsödő ellenállás a megfelelő irányba, a megfelelő alkalomra fog szorítani és én lépni fogok. Az első apró csosszanást már megtettem. Elmentem, meghallgattam és értelmes vitát kezdeményeztem Vele.  Tanítóim egyikével.  Arra a következtetésre jutottam, hogy a fel nem tett kérdések, a meg nem oldott feladatok egy idő után anyagba sűrűsödnek és egy barát materializációjaként fenéken billentenek. Mintha a Teremtőnek elfogyott volna a türelme és máshogy nem tudna üzenni.  Érdekes álmok és gondolatok fészkelték magunkat elmém titkos zugaiba. Oda ahová csendesülni járok, oda ahová csak óvatos magányban térek én is.  Spirituális világom egyre türelmetlenebbül próbál jelet adni létezésének.  A tudatos és a tudattalan mozdulatok, az előre eltervezett és a hirtelen támadt ötletek közti határ lassan elmosódik és olybá tűnik, mintha mindig is tudtam volna, mit akarok. Egyre erőszakosabban veszem ki a részem az időből, már nem hagyok csak úgy elillanni félórákat és megbotránkoztató szemérmetlenséggel figyelem a környezetem. Nem az érdekel  amit mondasz, hanem amit gondolsz. Ahogy mozogsz, ahogy a reakciómat várod. Hiába.  Saját viselkedési formáim, saját tapasztalaton alapuló életfelfogás és ritmus alapján próbálom másokra vonatkoztatni az életbe vetett hitem, párhuzamokat és ellentéteket keresve a sorsok között és sajnos tévesen  az én tudati szintemet veszem alapnak. Nem gondolom létezőnek és nem veszem figyelembe az emberi gonoszságot, a hibás működést – ha úgy tetszik. Bolygók együttállásából próbáljuk kiszámítani az egyén lehetséges útjait. Számok misztériumában keressük jó vagy rossz döntéseink alapjait.  Kapott nevünkkel magyarázzuk személyiségünk hibáit. Mindig valamiben vagy valakiben keressük az okokat pedig csak magunkba kellene nézni! Mélyen. Még mélyebben!

Találtam egy érdekes technikát. Sajnos a mai magyar irodalom nincs bővében a használható módszerek gyakorlati leírásával.  Talán ezért tartott ilyen sok időbe rábukkannom. Este gyertyát gyújtok, próbálok magam köré, mint egy második bőrt, apró fényes pikkelyeket képzelni  - védelem gyanánt. Vannak akik buborékot, tojást kinek mihez áll közelebb a fantázia világa. Figyelek arra, hogy lassan vegyem a levegőt de nem próbálok elhessegetni egyetlen gondolatot sem.  A sötétben leülök egy kicsit nézem a gyertya lángját, majd egy tükröt veszek a kezembe.  A saját szemem bogarába bámulok és figyelem mi történik a tükörben. Lassan elmosódik minden. Ilyenkor szoktam kérni azt a másikat, aki a tükörben lakik, hogy adjon nekem jövő álmokat.  Pár perc alatt elfárad a szemem és egy egyszerű köszönömmel lezárom a „beszélgetést”.  A tükröt beteszem a fiókba, eloltom a gyertyát és aludni térek.  Ilyenkor mindig álmodok. Nagyon igazinak tűnő álmokat. Sokszor az aznapi történések élem újra, kicsit más látószögből. Összefüggéseket értek meg, lehetséges következményeket élhetek meg. Mindig van tanulság, mindig mélyebb tudati szinten kezdem a következő napot. Várom a jeleket, mikor kezd megtörténni amit álmodtam.  Beavatkozhatok és megváltoztathatom  az utam. 

Olvasom a Kéziratot. Bekezdésenként állít meg valami kényszeres viselkedés, leírni a gondolataim.  Valami újat szabadít fel bennem ez a fajta közlés, megrágott mondataim köszönnek vissza a könyvben írt mondatokból. Kézenfekvő a következmény. Már eltárolt adat bukkan fel az olvasás hatására és mielőtt tovább mehetnék  már tudom, mit fogok olvasni.  Mégis, féktelen lendülettel bújom a sorokat, fedezem fel újra és újra magamat. A bennem lakó én helyeslően bólogat és időnkét felemeli a kezeimet és írja tovább a saját monológját. (...)