Vita - magammal

Félmondatok, hangulatfüggő mindig más véggel
őrizem minden elhagyatott szándékod és meg sem
próbálok ünnepeket keresni a bóbiskoló szavak mögött.

Nincstelen késztetés vár hunyászkodva percek között

ugrásra készen feszítve izmot, torokban hangot.

Elnagyolt festéssel leplezem arcom

rándulásait, hiába még várat magára a pillanat.

Rossz megérzés kerít, küszködő hangulat

tipor keserű kávé mellé, habot rég nem képzelek

fellegként vihar fölé csak bámulom a gőzben

felidézhető csészényi zacc alját. Postafordultát várok.

Válaszokat remélek az éjszakába suttogott

kérdésekre. Megannyi többfordulós vita

- magammal -

egészíti ki a nappalok végtelenre tűrt csendjét.

Aztán megy minden ugyanúgy, elcserélt

alázat és szűkölve hordott hétköznap

várja, hogy térdedre hajolva

nyerje el méltó büntetését...

Csak élni akartam.  Viselni a nőiség

minden kirívó vagy épp hamiskás báját,

élvezni szemek mindent átfúró kíváncsiságát,

s lenni nappal közönségből egy -

éjjel egy lenni mindenek felett

és hagyni, hogy az égig emeljen,

s gyűrjön maga alá a sötétség.