Sírtak a fák is.
A reggel könnyei
billegtek az ágak végén,
kondenzcsíkkal hasított reggel még
ordított valamit a búcsúzó
éj sötétlő hátába, valami koszlott
foszlány még vörösébe fonta
maradvány-álmom, mintha
gúnyos fintor lenne csak a lehetőség:
vigyázni az álmokat két ébrenlét
közt a hétköznapokban
és kiszögezni a mának
az ünnepek ízét.
Én elfelejtettem milyen a vér
vöröse míg tenyerembe nem köptem
és az égő érzés sem
parázslott már rég bőrömön,
míg nem hűtötte könny
és a játék is kihunyt már a gondolatok
között - egészen reggelig, tudhatod
én nem akarok hazudni neked
ugyanakkor néha nem lehetek őszinte.
Akartam valami fontosat adni úgy utoljára,
hogy legyen egy emlék a sok szóba
fojtott magányos este mellé, illatok
és levelek kelletlen olvasatába mártott
születésnapi szelet az életemből -
nem tudom mi lett volna ha egyből
nemet mondasz az első randevú helyett...
Nem vagyok keserű, hidd el reménykedem
és hiszem az élet szép -
persze ha el tudom fogadni fél
vagy láb nélkül állva a semmiben
kapaszkodva maradék hitem
görcsös akarásába,
hogy leszek majd
egyszer én is jó -
valamire - félek a változástól.
Ősi, ki nem törölhető vágy
kódolta sejtjeimbe és rág
minden kiküszködött szó
mikor taszítalak magamtól
hiszen mindig szeretni foglak.
Mert egyszer a számba suttogtad
neved mellé azt a mondatot és én hittem
neked.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése