Még nem láttam a jövőt tűnő tócsák vizében
visszavert hangok köz nem bolyongtam tétlen
és céltalan lépések sem időztek talpamon
míg nyomaim hamvadtak hulló havon -
szikrázó fehérbe temetett halmok alá zárt
tévedések - gyógyulni jöttem, hát
simíts okkal, gyengéden fogadj karodba
gyötrő miérteket ne említs míg tart
az éj és kellő távolságot nem mar közénk
a másnap. Ágvégről hulló sóhaj-levél
maradék sárra öltöztet színes ruhát
alvó lábnyomomba álmokat szitál
és őrzi párhuzamos léptünk titkait.
Tudod minden tócsa színes, mindig
sejtelmes misztikum remeg feszesre húzott
felszínén és visszáján képzeletünk foszlott
darabjai élnek új életet - nélkülünk.
Gyógyulni jöttem mégis búcsú csüng
vállamon húzva, mint nyűgös gyerek
vissza a megszokások és félelmek
közé, kényelmes sirámok alá itatósnak
- lelkemből etetett kényszer-madarak,
feketére irigyelt hollók, tükröződések
csapdájába szorult utolsó lélegzetek
üvegre rajzolt mintái őrzik a pecek magányát.
Lehetetlent kívánsz!
Már halványulnak az öröknek szánt sebhelyek
de én mégsem tudok egyedül járni, fekélyek
nyomai csúfítják mosolyom mögött valóm -
érintés után sóvárog vénülő csontomon
szürkülő bőröm
míg lassan felzabál az idő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése