Megvisel...

Gondosan megtervezett lépésekkel haladok a végzetem felé

miközben rágyújtok a megállóban.

Elhallgatott kérdésekre keresek magamban választ, míg elég

ujjaim közt utolsó mondatod parazsa.

Lassan engedem ki a füstöt, a keserűség ellepi szám

és nem tudom mennyi időt hagyjak még

Istennek játszani, öldöklő próbatétele elemészt hiába, már

nem forr bennem sem düh, sem vér.

Van amit nem lehet másképp, amikor meg kell felelni az elvárásoknak

eszméletlenné álmodott tudatom most

csendes. Nincs tanács, nincs megérzés, fásultan hallgat

bennem az Én, a félelem halkan borít rám takarót.

Megdermedt pillanatok közt válogat a szigorú élni akarás

hangsúlyos mondatokat emel suttogott neved fölé

és nem hagy nyugodni a vágy, kudarcra ítélt lázadás

volt minden hátára fektetett kísérlet-szenvedély.

Ma sokszor villant fel bennem a kép, izzó tested alatt bennem lüktet

utolsóra tervezett mozdulatod, megszűnt tér,

elnagyolt idő, szétmaszatolt látszat valóság kelt

hullámot párhuzamos dimenziók felé.

Ma különösen megvisel, hogy nem vagy kézzel fogható simogatás,

hogy nem remeg számon mosolyból húzott csókod

lecsúszott ingemből kibújó vágyaim nem kívánhatják

bőröd... elkapkodott lélegzetem térít magamhoz.

Üres megállóban figyelem ahogy zsúfolttá lesznek az életek,

nyomorodott napok nyakba akasztva,

mint amulett éktelenkedik mélyre aszott ráncként viseletes keretet

formáz tömegarcok végtelen sorában.