Szétszórt szavak

Közeleg a tavasz és belőlem egyre inkább hal ki az érzés.

Megsavanyodott pillanatok mérgezik azt a kevés

emléket mi belőled megmaradt. Homlokom lázrózsát nevel,

esténként imára kulcsolt kezeim közt neveddel alszom el.

Belém fordult idővel küzd az élni akarás, de hiába a vágy

testetlen szerelmem lángokból szárnyakat hiába tár

feszesre röghöz kötött lelkem bezacskózva porosodik a sarokban.

Egyszer voltak világmegváltó terveim, álmodoztam határtalan

és hittem, veled öregszem. Annyira belefeledkeztem,

hogy nem vettem észre, tovább állt a lehetőség. Keresztem

súlya lassan szorította ki levegőm, rövidre suttogott mondatok

nyirbálták képzeletem. Lassan rám szorult a burok,

fényesre álmodott jövőnk szürkére száradt, bőrömre aszott.

Mint ki ájulásból eszmél ismeretlen házban úgy ébredtem.

Családban idegen, kényszernek hajolva minden áldatlan reggelen

majd a magányban taposott órák, kutatva morzsáid...

Szavak szétszórva és kiáltva majdnem hiába - világok szélein

megkapaszkodó közös emlékek utolsó segélyhangjai csüngtek

és te megkönyörültél, alájuk emelted nyirkos tenyered.

Elfogadtam és lassan léptem újra közel - amennyire még nem sértő

és számra tapasztottam a megalkuvást, kezed alá remegő bőröm.

Akartalak. Újra. Nyitva hagyom minden mondatom

ha érkezel folytassuk a megkezdett mozdulatot ugyanott.