Vártalak.
Egy buta kis jóslatra
bíztam a lehetetlent
és percenként kerestem
valami üzenetet az éterből...
Bolond vagyok.
Jeleket vélek látni mindenhol.
Kertek mögött felsíró macskák
tüsző meresztő hangját,
mint figyelmeztetést hallgatom
fák szélben ringó táncában látom
megmutatkozni az irányt
merre is menjek tovább
mikor már nem akar vinni lábam.
Csak üzenetre vártam.
Halkan súgott semmi szavakra.
Tudni, hogy van még lehetőség,
csendben őrzött titkos ölelés,
kezedben maradt tenyérnyomat,
hogy megszabadítod gyűrűbe font ujjamat
még tudni akarom,
hogy ébred rólam gondolatod
vannak ziháló álmaid
mélyre raktározott képeid
illatomról...
mert én őrzök ezernyi valót
sárgába gyűrt csillagos éjszakát
hegyoldalba tűzött féltő pillantást
hazautat, bujkáló perceket
lopott órákat, könnyes reggeleket
meghazudtolt érzést, kiszakított vágyat
szenvedélyről sírig hallgató ágyak
nyöszörgését...
nem tudom felejteni tested
ringó mozdulatod, az este
kékjébe öltözött partot
mikor fáradt bokámat simítod
nem hagy nyugodni elfúló hangod
ahogy a remegő telefonba súgod:
szeretlek...
Olyan könnyű volt kimondani!
Felszabadított a gondolat
tartozom valakihez szívből, igazán, van
valaki aki ha akarom csak az enyém.
Elpocsékoltam millió érzést
valami másra.
Megbántam?
Nem.
Csak azt, nem voltam veled többet.
Minden gondolatomba beletenyerel
a múlt, pacákat képzel szemem elé
és kényszerít, hogy lássak látomást.
Olyan "veled vagyok történetet" akaszt
nyakamba és terül vállamra
ellentmondást nem tűrőn, akarnok
csend csüng karomon
semmittevésre ítélve a teremtést.
Hiányzik az a szó.
Ahogy te mondod...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése