Lehetséges

Kellemes várakozás lett úrrá rajtam

új randevú ígérete

vagy csak álmaim csalnak

megint elhasznált üzenetet

kihasznált lelkem üresedő közeibe.

Néha látlak, messziről villannak

neved betűi, arcod egyenes vonása

köszön vissza más-más képről és

szinte már fáj a hiány a nélküled érzés

amit neked szemtől-szembe sosem mondhatok.

Rejtett üzenetek, titkos szó-váltások

óvatosan tapogató kérdések...

Mennék. Igen, hívtál de én még mindig félek.

Tudod, a beidegződések.

Már nem akarom szép hasonlatok közé

csíptetni a lelked, sárga és kék

tintával bőrömre rajzoltatni jeled,

hogy sose felejtsem a jelen

és a múlt intelmeit.

Egyre zsugorodom.

Gombóccá gyűlök, mint torokban a fájdalom

majd egy szép napon elenyészek.

De addig gyötör a kérdés

lesz-e még időm, lesz-e épp

annyi, hogy szemedbe nézzek?

Nincs szükségem szavakra.

Nem fogok sírni.

Már nincs

tétje sem értelme.

Abban sem vagyok biztos,

hogy pontosan mit is akarok.

Vannak forgatókönyveim emlékekből

vannak meg nem írt leveleim könnyekből

de ha ott állok majd leheletnyire arcodtól

semmissé válik majd a világ, tudom.

Nem lesz majd gondolat

csak szádat

figyelem rebbenéstelen figyelemmel.

Vágyaim összesűrűsödve tolulnak

elnehezedő ujjaim végére és harc

nélkül gyűr majd maga alá az idő.

Mindig lehetetlent kívántam,

mindig megpróbáltad lábamra

húzni -

viseljem

méltósággal

megküzdött jussom. Játszottam

a halállal. Egy percig.

Aztán te próbáltad ugyanezt, míg

majdnem komolyra fordult,

véres fogakkal harapott kettőnk közé

fagyott csendet

vitt magával egy darab lelket

a közösből.

Emlékszem.

Mennyire féltem.

Azóta nem játszom.

Kártyába vetem magányom

és hagylak tervezni.

Lehetséges közöst.