Kimondatlan kérés

Két lényegtelen mondat közé akartam

súgni valami fontosat

mellesleg elejteni mennyire szenvedem

hiányodat mennyire kell türtőztetnem

remegni készülő hangom.

Félreértelmezlek. Úgy hallom

várod, hogy feladjam a tartást

és magamból engedve

legyek őszinte,

mint hű ígéretem és kimondjam

végre mi szívemet nyomja

pergamen vékonyra öregedett

érzéseimet..

Bőgnék. Te is tudod.

Álmaimban karomat simítod,

visszahúzol ha mennék

és tisztán, egyenesen nézel lelkembe.

Megrekedtem abban a másik világban

súlyos imákban

kérem teremtőm adjon több időt

tovább képzelni a veled közöst.

Tudod, szárnyaimat próbálgatom

vörösen izzó lángok

emelnek, kékre fagyott szemem

fürkészi letisztult kimondatlan kérésed

és én kezedbe adom

gyűrűbe font sorsom.

Kötöm magam. Hozzád. Önként.

Felesküdött szeretőként

színezem az éjszakád

tested szavát

válaszolja minden érintés.

Én meg akarlak váltani.

Magamtól.

Az elérhetetlen vágyaktól.

Eléd akarom fektetni az időt,

hogy kiszögezhesd őt,

mint ritka trófeát

a könyvtárszoba falán.

Az öledbe akarom hajtani az arcom

és csak suttogni, nélküled semmi vagyok.

Gyűrődésbe száradt maradék

sóízű veríték

lázálmok szennyes nyoma...

bőrödön nyugvó csend - cigaretta

füstjéből kiolvasott jövő

tükörbe repedt múlt, kellő

körültekintés nélkül szárított

emlékek, kártyába szorult

jóslatok ígérnek

régi-új szerelmet.

Akarom. Újra akarom,

hazugságok

nélkül.

Egy telefonbeszélgetés margójára