Megtagadtalak.
Ordítottam volna mikor ütöttél
levegőm kapkodtam,
kavargó sötét
árnyakkal hadakoztam
míg legszebb álmaim
lerugdaltad az ágy széléről.
Féltem. Imáim
suttogták tele a csendet, hitemből
morzsákat hintettem eléd
magam köré, mint sót
bűvkörbe szórtam a szót
védtem megremegő burkomat.
Hirtelen láthatatlanná lettél.
Fekete szárnyaid hiába
borítod fátyolként
testemre, én harcolni fogok.
Meggyötört hétköznapok alatt
ünnep az éj
keserű könnyek közt
kacér
mosoly vet fintort
hökkenő arcodra.
Elküldtelek.
Te mentél is de tudom
még nem végleg.
A nap fényébe fordítom arcom
fürdök míg tart a perc,
míg a sötétség újra be nem von
mindent átható nehéz szagával. Kell
valami a félelem ellen! Még
nem hagyom szárnyaim kurtítani
még szükséges valami jel
tudni akarom miért vagyok e világra
taszítva!
Álmaimban fehérbe bújt idegen
fogja
remegő kezem
és ad erőt.
Szédülök vele
míg gondjaim
széles vállára teríti és hordja
mint ünneplőruhát.
Tanulom viselni az életet.
Zilált sorokat rendezek át
érveket adok az észnek
tördelve a gondolatot ezerfelé.
Melléhez simulok, ritmust kérve szívemnek
valamiféle simára tapasztott holnaphoz.
Ráadás az ölelés,
nyugalom szigetén hoz
pillanatnyi boldogsághoz alapot,
makacs ragaszkodáshoz erőt,
hinni magamban.
Csalódott perceket hátrahagyva menekülök
fehér idegen bűvkörébe
hátammal támasztani hátán a csendet
és lenni vele örökké egy.
Örökké... mintha nem lenne
a pillanat is örök
megszáradt időben
fehérített gondolatok közt,
míg botladozó lelkem keresi az egyenest!
Mennyi eltékozolt kitérőbe foglalt óra,
mennyi elnagyolt kapcsolat, hajszolt kéj
meg nem történt - képzelt alkonyatra
festett egyszeri ölelés!
Úgy szeretnélek elringatni
törhetetlenné téve a csendet!
Egyetlen simítással kitörölni
a múltba nyomorított történelmet...
Fekete tolladat vérembe mártva írok szerződést.
Lemondok az öröklét jogáról
egyetlen fehérbe vont éjszakáért...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése