Telihold

Szürkébe káprázott élettelen reggel
az ablak előtt vártalak, kócos kába fejjel
elmosódott képeket képzelek színekből
nevedet karcolom az üvegre - lehemtől
matt felületre… Hiányzol, az éjjel
hiába suttogtam az égre
a hold kerek arcába neved, édes szerető
társam a magányban, pohárból csörgedő
hideg ital csókolja szám, önzetlen vágy
kisírt szememre jégbe zárt világ
borul. Szeretnélek most karomba zárni,
míg rohan a szél vele szállni…
Fordul a szoba
pókhálós sarka
harapna kezembe
mérget.
Szemérmetlen emlékek győzködnek
van még remény, hitetlen!
Kába elmém
gyötri az éj
zajos nyoma, dübörgő másnap.
Valahol a paplan alatt
felejtettem magam. Üres
csak lélektelen test
suttogja neved, végre megteljen tudattal
hasadt üregében kiszáradt agyam
mocskos rebellis reggeltől fél
a napra ásító dél
de csak átcsusszanok az éjbe
testedre várok, furcsa kéjre
mit ajkad harap bőrömre. Hinni akarok
az álmoknak, vásott
mondatok körmömre koptak
a karcolatok, véred íze a számban.
Hevület harapta vörös bélyeg
nyújtózik hogy a szégyen
foltja lehessen és én hagyom
hogy ajkad nyomot hagyjon nyakamon.
Serkenő vér, élet és halál
lassan csordogál
túl az életnek vizén…
öröklét
a jutalom
ha felkínálom
ívét, lüktető bíbor folyam -
inni adok magamból ha szomjam
olthatom, erőtlen testiség…