Csend

Macskamód telepszik ölembe
a csend,
kanyarodik
könyököm alá, második
bögre illó kávé
kövér
tejszín felhői alatt
matat
a kanál,
csilingel a cserép falán,
miközben falánk elmém issza
betűfolyamod. Ha
megköthető
lenne a fürge lábú idő
én leláncolnám
és neked adnám…
Elkölthető garasra váltható
nyugtató
semmit vásárolnék a dalnak,
fakadjanak a szavak
múljon végre a kellemetlen
süket csendem!
De ez csak az én elmém
egyenetlen felén
szóközökbe szorult,
szavaimba borult
öngyilkos érzelmeim harca,
mert elakadtam.
Nyakonöntött
a sorok között
megbúvó múlt.
A kút
ahová oly felelőtlenül
dobáltam megkövült
leveleimbe sajtolt
szíved, sóhajod,
most visszacseng.
A csend
a sorok végén a pont
ráront
a feltörekvő könnyek
pezsdülő nedvek
nyakára,
s csak rágja
a megfeszülő kezek fölött
a fehér sorközök
közé képzelt vallomást.