Egyperces évszakok - Tél

Megigézve álltam az ablak előtt. Az apró fehér hópihék egymást kergetve hancúroztak a szélben. Széles fordulók, meredek zuhanások követték egymást majd amikor csitult a szél szinte lebegtek a levegőben. Az üveghez nyomtam homlokom. Jólesett a hideg, hűtötte tomboló lázam. Csak néztem a hóesést meg a didergő madarakat az ágon és azon tűnődtem, vajon mit csinálhatsz? Leheletem elhomályosította az üveget, s mint kicsi gyerek firkálgatni kezdtem a párába. Pont-pont-vesszőcske… kacskaringók, egy mosoly… egy név… annyira belefeledkeztem új játékomba, hogy észre sem vettem hogy repül az idő! Lassan reám ereszkedik a sötétség, ruhám alá lopódzik a hideg. Kellemetlen érintésétől megborzongok. Mintha a gonosz indulna útjára, még nyújtózik egyet, majd amikor kinyitja ezernyi csillag szemét prédára várva tekint körbe a földön. Nehéz hófellegek cipelik terhüket, lassan vánszorognak ott fenn, minden mozdulatuk fájdalmas sikoltás, bíborra festi a horizontot. Eljött a tél. Nappal kiteríti eléd minden szépségét, fehéren ragyog rád a meg-megcsillanó fénysugár, hogy nem sokkal később szörnyű halált haljon egy fekete latyakos pocsolyában. Hideg ujjaival virágokat karcol az ablakok sarkába. Könnycseppei jégcsap ruhában csilingelnek az ágakon. De éjjel, amikor nincs hova futni mert mindent betölt a vastag, áthatolhatatlan sötétség, eljön és elrabolja a gyengék álmait. Gyertyát gyújtok és a meleg lassan átjárja reszkető testemet. Hiányzol.