Napraforgó

Szárnyam alá kapott a ˝kölcsönös szimpátia˝ szele…
Vajpuha fiatalsága görbe tükör
sivatagi szél szárította öreg testem
fénynél gyorsabban zuhanó reménye előtt.
Elkárhozom vagy sem, éhség csupán
mi hajtott önfeledt vágygyilkolni
letaglózott, becsapódott test ütötte
sebekben megfürödve
már oly távoli a nyár,
s elvetendő gondolat a paraszti józanság.
Elkékült ajkak, selyembe burkolt
pillantása a világnak, hurkolt
kötél hívogató keretébe hajtom fejem
kétezer év magánya a teher -
leomlok, lebomlok, bősz férfi homlok,
s csak sodornak a fáradt gondolatok.
Már nem kanyarognak,
a vihar elapadt, mosolyognak
odakinn a napraforgók sárgán
vicsorognak rám
széltépte leveleik közt a magok
hát mégis, kárhozott vagyok.
Elmegyek, drága éltem harc, szenvedély
nem érdekel már ha nem enyém
nem tartogatom magamnak hiszen
nincsen kincsem
egyéb, mint barna szememben
ellobbanó gyertyaláng lelkem.