Szeretlek, mondta sírástól fuldokló hangod a telefonba, de én csak hallgattam. Mondjam, hogy én is? Én is szeretlek? Nézz rám! Nem tehetem! Ezt a szót nem küldhetem a széllel, nem hagyhatom véletlenül elveszni! Az ajkaid közé akarom súgni, hogy érezd borzongató melegét, hogy érezd édes ízét, hogy a súlya ne csak gombok, éterben átalakult hangok és zörejek vibrálását jelentse, hanem az igazi varázslatot!
A könnycseppet ami végigszaladt az arcomon felperzselve a hosszú évek megszáradt sóhaját. A mozdulatot, az ölelést amely egy pillanat alatt csinált helyet az emlékek poros polcain, s töltötte meg élettel az érzelmek, álmok üres edényeit. Nem tudok szólni hozzád. Csak nézlek és élvezem lelkem viharát. Száguldanak a gondolatok, minden lassú finom mozdulatod lángokat csal bőröm alá. A megfagyott időben ölellek miközben generációk válnak körülöttünk történelemmé! Ezért a pillanatért éltem magányos gondolataim gubójában. Nem mertem álmodozni. Féltem, hogy leálmodom az összes lehetséges találkozásunkat, s így nem lesz lehetőségem újra a tenyeredbe csúsztatni reszkető kezem.
De rám néztél, s én felébredtem. Megérintettél, s felrepedt selyem burkom. Szóltál és végre beragyogott a fény. Első csókod kibontotta szárnyaim. Lehet, hogy a sárba taszít az első őszi fagy lehet, hogy egy gombostű hegyén végzem majd, nem érdekel. Boldog vagyok! És jó téged újra sírni látni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése