Hidegek az éjszakák.
Érzem, hátam az ajtónak dőlve
erezet vezette dermedés alá
bőröm szűkül. Eltemetve
gondolatok súlya alatt.
Írnék, de emlékek közé
szorultak a szavak,
s a betűk kövér könnyekké
dagadtak. Szerettelek?
Minden pillanatban. Tanúm
a vörös hajú reggel
a súlyos perceket ámor-dacún
cipelő nappal, az est és az éj
hisz tudhatod,
mint leprást kerül a kéj
az öröm. Lámpásom
ablakomban. Minden sötét éjszakán
egyedül virraszt a magányos
viaszszagú gyertyaláng.
Hívnálak - magamhoz.
Csendedbe fonnám fagyban kékült
kezeim. De a miértek…
Álmaimnak erővel feszül
a valóság, elfordultak az ˝elég˝-ben
felejtett gondolatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése