Rosszkor szerettelek

Rosszkor szerettelek

nem volt ideje boldogságnak és lehetetlen

kérések támasztották hátunknak kérdéseiket.

Miért kezdetű mondatok

ütötték perceinket agyon

és némaságba feszült szánk hiába

görcsöltük csókká formálni, anyagba

préselt testünk alázattal engedelmeskedett

a kényszernek.

Nem tudtam bátor lenni

és ugrani

szakadék pereméről

lábbal tiport önérzetem mocskát nyeltem

könnyeim mellé vacsorára míg ájult álmok nem

ringattak képzelt világom hullámain.

Szerettelek.

Mégis kifogásokkal tűztem tele hajam

és ujjaid folyton felsebezted rajta

hiába próbáltam gyógyítani elmérgedt

fekélyek lepték el lassan lelkünket.

Ha tudnád mennyire hiányzol!

Mindennapi imákból

kihallik a szorongás

féltő gonddal suttogom a sötétbe láng

és toll közé, szárnyak tövébe

édesre ismételgetett neved!

Rád bíztam az időt

és te kihasználtad, mutatók között

porlik szét  Istenbe vetett hitem.

Néha lázadok, ordítva keresem

lábad nyomát, kezedből kicsúszó

simítást, az illatod!

Megállókban várom, különös éjszakai járat

utasai közt sorsom, hosszú fekete kabátban

utazó őrzőm, hogy felruházd újra csupaszom

csókjaiddal...

Másíthatatlan

múlt időz ujjaim végében,

levelek, lüktető hús, megkeményedett

gondolatok, testfeledett érzékiség

összes emlékével, köröm alá szorult kéj

elkallódott jelei zsongnak -

bőrödre lehelném, látomások akarata

szorít alázattal eléd, minden leírt sor kiált:

csendesítsd a szám!