Üveggolyók

Letépett szárnyú álmok kínlódnak a zajokban

maréknyi szétgurult üveggolyóba zárva lelkem

színes ábrándjai, szürkére taposott mondattal

fohászba burkolt vágy gubbaszt a sarokban hiszen 

elképzeltük ezerszer miképp öregszik egymáshoz

arcunk és ráncaink miként tükrözik majd árnyaink.

Mosoly és düh váltott könnyei szárazult sós

mozdulat - kimerevített pillanat kedvét hevíti 

valami titkos dobbanás erek falába kódolt zubogás

mert én hittem, hogy te leszel ki szelídít,

hidegre viselt zavaromat hajlítja simító keze alá

és aki majd suttogásával újra lázasra vadít. 

Hiányzol. Tízesével múlt évek konganak üresen

mögöttem és míg titkomba feledkezve várok

néhány lényegtelen szót, a parázson tartott szerelem

csak bennem pislákol. Neked nem szólhatok ,

hiszen újra húztad ujjadra az örökre gyűrűjét

és fogadtál is mindent szó szerint és hiába

is mutogatnék, hogy egyszer már függtél

majd öleléstől zuhantál és belefogadtuk a csókokba 

mi is azt az egyet... látod, lassan megöregszem

és még mindig várom, hogy ölelj, hogy csitíts,

álmodom rólad, méltósággal viselem a türelem

súlyos perceit. Keresem menedéked, idegenek karjai

zárják nyűgöm de nem hoznak enyhülést.

A mocskos reggeleket húsomig dörzsölöm

tisztulást várva forró vízcseppek reményt

sejtetnek, talán ma üzensz, talán lesz időd

és úgy gondolsz rám, mint rég, hogy érezzem...