Hétköznapok ünnepe

Lelkemre zsugorodott az éj.

Szorosan, légmentesen

borít és szorít magához feketén

ahogy a kávé magába ölelt 

az este minden húnyó gondolatot

és nem maradt tenyeremben semmi

csak erezetben térképezett sorsom

mit az elhaladó idő mindig fölülír. 

Annyi tervem lett volna még a mostnak

pedig már a tegnap is csak tervek

közt múlt ki általános unalomban

teljességgel kockázatmentesen.

Megváltottalak volna! De talán vár

még kapu alatt csók, tétova fiú

szíved mélyén a feloldozást

is feláldoznád még utolsón hiú

ábrándjaink sokaságán, reménytől

fogant  mocskos álmok ígérnek

illanó örömöt

és hiába tagadod tudom, még nem

vagy kész mozdulatlan testem fölött

hideg fejjel ésszerűen gondolkodni!

Kikönyökölt

szavakat más hiába sír

én szültem beléd a szerelem ízét...

Még mindig hiányzol.

Szavakba zsúfolom gyengéd

lényem utolsó

gondolatait. Láthatatlan varázsszavak

fűzik köréd félve suttogott mondatok

ívét, láncok és gyűrűk fogadalma

mind semmissé lesz ha akarod

ha van még benned cseppnyi vágy

éleszteni az emlékek alatt

szunnyadó testiség parazsát

csak szólnod kell! Maradj

még...

Minden

gondosan őrzött buborék

ölelésed rejti, részegre

hunyorított álomtalan sötétségben

arcodra képzelem gyengülő sóhajod,

remegő testedre

vágyva ordítom

tele némasággal toll közét a cihában,

én nem tudok létezni nélküled!

Szükségem vagy

a hétköznapok ünnepéhez...