Öntudat

Út szélén térdeplő köd szitálja könnyeit

fehéren szaggatott csík fekete közeibe

ásóra fordult halom mordul rögre, kezeit

kulcsoló angyal mosolya melegít lelket,

kőlapok alatt szentek - feloldozásra vár

ki valaha szeretett. Ránctalanra simított

lámpafény önti sárga szemeivel sajgássá

csitult haragját, nézd ma az éj lármát lopott 

míg feszület árnyékával bajlódott a fény -

élesre kontúrozott mozdulatlan gondolat.

Csendre int a harangszó, távoli kutyát bánt kék

óceánján a kövér hold - csak bámul szótalan 

hideg arccal, temetetlen maradt megannyi

elcsépelt mondat. Üresre koptattunk minden szót

lehetetlen kéréseket szögeztünk fényévnyi

távolságra, csillagok közt útjelző karók 

figyelmeztetnek, rossz felé vitt néha léptünk

és a keresztutak sem a párhuzamosokat

bogozzák, mindahány egyszerű álmunk keserű

ébredése a reggelekben - öntudatra.

Pethő Gabinak...