Ezer ujjú tenyerekben érnek

majd vörölsőn bontanak húst a

meggyek, korai még a tavasz

kifakult ritka szemű szerelemhez.

Összezárt szirmok, mint színes combok

meztelen kelletik bájaikat

és a nap - olcsó leskelődő - egyenként hajol

csókkal illetni a rügytől vérző ágakat.

Láthatatlan lábnyomok mentén a szél

lép kiszámolt végtelen táncot

nyomában pörögve szóródnak szét

a betonon szivárvány virágok

és hiába is tartóztatnám, hiába ima

felkap míg szédül belé a szív

gondolattalan ölel magába szava

és én zuhanok, szeretni hív.