(...)
mert néha kell. hogy a bőrre hűljön a csend
és míg szárad
új gondolatoknak ad végre
nyugtot, terveknek magvat.
Te most azt hiszed szomorú vagyok
pedig csak épp megálltam -
villanni láttam múltból
szárba
szökkenő jövőt -
hittem, ha eltaszítalak
mindkettőnk
lelke megpihenhet majd
hisz te mondtad ideje van a csendnek.
Elfáradtam. Ahogy fárad a szél is.
Tollak fekszenek csendben
és hallgat még a papír.
Én tudom, hogy ott vagy valahol
mélyen elrejtőzve
ki nem mondott szavak mögött duzzogsz
és a múlton merengve
taposod a reményt, eltaszítva ölelő kart
mert erősebb a büszkeség.
Ugyan...
Miért?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése